Tavaly télen, épp csak karácsony előtt wannabe prófétaként méretes kirohanással zártam egy – egyébként elég klassz – posztot. Hogy bármi eredménye volt-e az utólag kicsit nevetségesnek tűnő szavaimnak, azt máig nem tudom, de valami biztos: hatására ketten is felhívtátok a figyelmemet egy videóra.
|
Látva a rövid riportot elégedettem dőltem hátra, mert tudtam, hogy végre megtaláltam "a magyar legót", azt amit annyira szerettem volna már látni valakitől. Magyar történelem legóból legóból! Wow. Egy olyan fantasztikus, ma már csak nyomaiban látható épület (a Zsigmond-kori budai vár) épült meg nem is akárhogyan legóból, melynek egykori formáját még elképzelni is csak kevesen tudják. És ha ez még nem lenne elég, az elkövető pedig maga Sebő Ferenc (ha nem tudnád ki ő, lásd a kis keretesünk), ami elsőre elég megdöbbentő információ. Valami annyira különleges és érdekes dologra bukkantam, amihez foghatót még bizonyosan nem mutattunk a blogon.
Hogy ez utóbbi ne maradjon így, minden és mindenki a segítségünkre volt, majd végül tavasszal sikerült összehoznunk egy interjút.
Egy túlzás nélkül zseniális délutánt töltöttem a valódi reneszánsz ember Sebő Ferenccel – egy olyan lakásban, amely pontosan úgy néz ki, ahogy egy énekes, gitáros, néprajzkutató, stb. otthonát elképzeli az ember. Elsősorban nyilván a nyolcvanas évek elejétől épített várról és a legóról beszélgettünk, de a kockák különféle kapcsolódási módjainál jóval tágabb kontextusban. Kishíján még arra is választ kaptam, miért is nem készülnek garmadában a magyar legó-várak, történelmi diorámák. Sajnos csak kishíján :D
Sebő Ferenc elképesztően szórakoztató figura, egy igazi legóőrült, ám nem különc szakbarbár. A játékkal a játékért játszik – még ha nagyon komolyan is. Tudományos alaposságú művében együtt van minden, amit annyira kedvelünk itt a blogon: vár, nosztalgia és kreativitás. Ha ezek velünk, mi ellenünk?
Nézzétek, olvassátok, aztán menjetek haza a munkából és legózzatok!
| fotó: Unger András |
kockagyár: Láttam a youtube-on, hogy az, amit most elképesztő terjedelmében magam előtt látok, úgy kezdődött, hogy a gyerekeiddel legóztál. Elnézve a méreteket, ez nem csak annyi, hogy rákaptatok a lovagváras legóra és vettetek még egy dobozzal. Hol lehetett ilyen mennyiséget a nyolcvanas évek elején kapni? És egyáltalán, hol lehetett ilyet kapni? Azt azért sejtem, hogy nem itthon. De akkor hol? Nyugat-Európa? Németország? Jószagú dollárosbolt?
Sebő Ferenc: Zenészként sokat jártam külföldön, és rendszeresen hoztam haza 1-1 dobozt a gyerekeknek. túl sok pénzem persze nem volt, de igyekeztem mindig úgy hazajönni, hogy hozok legót is. De nemcsak nekik, mert már akkor próbálgattam építeni dolgokat magamnak is.
K: Például mit? Hogy jött egyáltalán az ötlet, hogy felnőttként legózni kezdj?
SF: Legóval először még kamaszkoromban, Drezdában, azaz Kelet-Németországban (!) találkoztam. Nyelvtanulási célból mentem egy családhoz. Ott két érdekes dolgot tanultam. Egyrészt a gitározást, vagyis náluk kezdtem zenélni, a másrészt pedig a legózást. A német barátom kicsit idősebb volt nálam, ezért ő is, meg a testvérei is furcsán, talán lenézően is néztek rám, hogy én rákaptam a legóikra, mert ők úgy gondolták, hogy már kinőttek belőle. Én persze egyből a Frauenkirche-t akartam megépíteni belőle, mert nem bírtam elnézni, hogy ott áll romjaiban a belvárosban. Igazából ott kezdődött minden!
Később, már építész koromban sokat dolgoztam ásatásokon Gorsiumban, meg Aquincumban is. Építészként én szinte csak ilyen dolgokat csináltam. Az ott például egy római kori ásatáshoz készült alaprajz, amit én csináltam. (Rámutat egy képre a polcon.) Nálunk ezek az építészeti emlékek mindig le vannak szinte az alapozásig pusztulva. Egy tanárom, Gerő Laci bácsi mondta nekem egyszer, hogy gyerekkorában azt hitte, a rómaiak alaprajzokban laktak. (Nevet.) Kezdő építészként egy nagy kérdés, kihívás, cél volt a számomra, hogy aki elmegy ezekhez a történelmi emlékekhez, annak hogy lehet a romokat úgy megmutatni, hogy tényleg lássa is a múltat, igazi élménye legyen, ne csak a puszta kövek.
| fotó: Unger András |
Itthon a régész-világ elég konzervatív, a velencei elvekhez ragaszkodik. Ezek az elvek pedig azt mondják, pótlásokkal nem lehet hozzányúlni a maradványokhoz. Szerintem ez a merev ragaszkodás a szabályokhoz – egyebek mellett – már csak az éghajlatunk komoly romboló-ereje miatt sem szerencsés. Elég egy kemény tél és vége mindennek, láttam már olyat. Ha valamit úgy hagyunk ahogy van, az tönkre fog menni. Sajnos nálunk az a szemlélet, hogy a történelmi emlékeket legalább részben, vagy részleteiben úgy mutassuk meg, ahogy az fénykorában, használata idején lehetett, nem terjedt el. Németországban például nemrég láttam egy majdnem teljes római tábor rekonstrukciót, ahol az oda látogató diákoknak igazán életszerűen tudják elmondani és megmutatni, milyen is lehetett az a kor Germániában. De több hasonló példát is hozhatnék.
A lényeg, hogy fiatal korom óta folyamatosan tornáztattam az agyam, hogyan lehetne jól modellezni a régvolt épületeket. Mikor aztán megláttam a legót, egyből jó ötletnek tűnt ilyenre használni.
K: Nahát, csak nem azért van az, hogy kevés régi magyar épületet, történelmi tablót látok legóból, mert nálunk nem elterjedt ez a fajta modellezős, újraépítős bemutatási mód, és nincs miből példákat, inspirációt vennünk?
SF: Kiállításokon azért már nálunk is lehet látni egész komoly modelleket.
| fotó: Unger András |
K: A sok sárga elem a legendás 375 Castle dobozából való, ugye? (Mutatok a készletről egy képet.)
SF: Hát igen. Vettem pár dobozzal konkrétan ebből a készletből. De nemcsak ebből. Ahol lehetett, rendre szerezni igyekeztem hozzá alkatrészeket.
K: Ezt hogy értsem? Nyugaton már akkor is lehetett venni alkatrészeket a gyári szettektől külön? Vagy ezek kis kiegészítő készletek voltak?
SF: Kisebb kiegészítő készletek voltak. Azokból vásároltam, tudatosan kerestem is őket. Az anyagbeszerzés akkoriban rendkívül szűk keresztmetszet volt, még Németországban is boltról-boltra kellett járnom, mire ráakadtam valami használhatóra. Igaziból azért is maradt félkész a vár, mert már nem tudtam korlátlan számban hozzájutni a sárga kockákhoz.
K: Ma már ez biztos nem okozna problémát! Pontosan hány ilyen 375-öst nyelt el a vár, arra nem emlékszel?
SF: Hármat-négyet biztosan. A kiegészítő készletekre nagy szükségem volt, mert alaptéglákból nagy volt sajnos a hiányom. Egyébként mindent felhasználtam, amit csak lehetett: autó, hajó, daru, bármi jöhetett, amit a gyerekeknek korábban megvettem. Még vonat is van benne, bár az színben nemigen passzolt. (Nevet.) Amiből nagyon sok kellett és folyamatosan bajban voltam a hiányuk miatt, azok a nagy lapos elemek (plate-ek), mert a szinteket bizony végig kellett burkolnom.
| fotó: Unger András |
K: Jócskán látok egykori Technic elemeket is. Érdekes azt látni, hogy mennyiféle technikát használsz az építéshez, olyanokat is, amelyek éppen ma divatosak, vagy csak mostanában terjednek el. Rengeteg olyan megoldást látok a váron, ami egyáltalán nem hétköznapi, még ma sem: nem merőleges sarkok, lapos elemekből készült tetők, saját fejlesztésű ablakok, "rendellenesen" használt minifig-fejek, és sorolhatnám. Már a videón is láttam, hogy valami komoly dologra kell készülnöm, mikor eljövök, de most egyenesen sokkol, amit látok, annyira menő. 2011-ben persze könnyű az ilyeneket megtalálni, lemásolni, megtanulni, hiszen vannak könyvek, klubok, és legfőképpen: internet. De mid volt a nyolcvanas években?
SF: Semmi ilyesmi nem volt akkoriban. Ráadásul én nem a LEGO felől közelítettem a kérdéshez, hanem az építészet és a régészeti dokumentumok irányából. (Egy könyvet vesz le a polcról.) Kutattam a szakirodalmat. Ehhez az építkezéshez konkrétan Gerevich László: A budai vár feltárása című könyvét használtam. Ebben szintről-szintre, udvarról udvarra megvan, hogy nézhetett ki a reneszánsz vár. Egészen pontosan két nagyobb, szomszédos udvart építettem meg, és a könyvben erről szóló részekből indultam ki. Végigrágtam az elejétől a végéig, amitől a fejemben összeállt a kép. Abszolút el tudtam képzelni, hogy nézhetett ki a palota. Ezután kezdtem azon gondolkodni, hogy tudnám ezt legóra átültetni. Arra egyből rájöttem, hogy az ívekhez kell igazítanom mindent (Az egyik belső udvari boltívsorra mutat.), az fogja meghatározni az egész épület léptékét, hiszen boltíveket nem tudok csak úgy magamnak csinálni. Ahhoz kellett igazodnom, ami a rendelkezésemre állt. A lépték volt az építés során a legnagyobb probléma. Nagyon sokat gondolkoztam egy-egy probléma megoldásán. Képeket ugyan láttam akkoriban a dán LEGOLANDról, de ott nagy tömegben, nagy léptékben valósítottak meg dolgokat. Az én célom ennek pont az ellenkezője volt: az egészben a szépséget és a kihívást abban találtam, hogy kicsiben kell megcsinálnom.
K: Mennyi idő alatt készült el?
SF: Sokáig épült, nagyon sokáig. Nem úgy volt, hogy megszületett a fejemben az egész, aztán nekiültem megcsinálni és addig raktam, míg kész nem lett. Nem készítettem előzetes terveket, rajzokat, hanem az egyes apróbb részletekbe kezdtem bele. Ha nem jött ki a lépték, vagy nem tetszett, akkor lebontottam. Sokszor hosszabb időre meg is szakítottam a munkát, mert mondjuk elmentem egy turnéra, aztán ha megint lett egy jó ötletem, akkor folytattam. Kezdetben például még az volt a tervem, hogy a belső tereket is kialakítom, aztán rájöttem, hogy az nem fog menni, csak az épület héját húzom fel – tehát megint változtatnom kellett. (Bizonyos belső részek azért elkészültek, csak sajnos mire ez kiderült, Andris már nem volt velünk, hogy fotózzon, ellenben a már linkelt youtube videón jól látszik!) Volt, hogy azért kellett megállnom, mert elfogyott az alapanyagom. Nem volt egyszerű. Ilyen körülmények között úgy 8-10 év volt a körülbelül 1981-ben kezdett építés. De van olyan rész (egy kapura mutat, amely a lenti képen az asztal jobb alsó sarkában bújik meg), amelyet tavalyelőtt tettem hozzá, mikor egy kiállításra elvitték tőlem a Reneszánsz-év részeként. Úgy érzem sok munka volna még vele. Szeretném is folytatni, mert régi vágyam, hogy egyszer gyönyörű képek készüljenek róla.
| fotó: Unger András |
K: Az építés átlagos menetére emlékszel?
SF: Nagy piros dobozokba szortíroztam az elemeket. Volt vagy 8-10 belőle teljesen tele, de még ma is van jó pár dobozom tele elemmel. Amikor építettem, akkor ezeket szépen rendben kiterítettem magam köré, így mindig tudtam miért és hova nyúlok.
K: Arról van fogalmad, hogy hány kocka épült bele a műbe?
SF: Nem számoltam. (Sóhajt.)
K: Elképzelésed van arról, hogy mennyi pénzt költöttél rá?
SF: Hát azt én nem mertem kiszámolni! (Nevet.)
| fotó: Unger András |
K: Akkoriban mikor ezt építetted, volt ennek valamiféle nyilvánossága? Megmutattad bárkinek is?
SF: Nem, csak az tudott róla, aki járt itt nálam.
K: Kicsit most meglepődtem. Ez szerintem pontosan olyan munka, ami ha ma épülne – főleg a Te akkori ismertségeddel és arcoddal – jócskán körbefutná a mainstream médiát is. Ráadásul a nyolcvanas években volt némi nyomulás itthon a LEGO részéről is: itt gyártatott filmeket, a Pajtás újság még egy különszámot is szentelt a témának.
SF: Nem-nem, sőt! Korábban megépítettem a diósgyőri várat, ami szerintem nagyon szépen sikerült. Arról küldtem képeket a cégnek abban a reményben, hogy hátha úgy egyszerűbben jutok kiegészítő kockákhoz a budai várhoz. Csak egy udvarias válaszlevélig jutottam, hogy majd beleteszik az újságjukba a képet. Végül ez nem történt meg. (Nevet.)
K: A kollégák, barátok mit szóltak hozzá? Nemcsak a várhoz, hanem ahhoz, hogy te majd' negyven évesen legózol.
SF: Ez egy nagy teszt nekem! Ha bejönnek a lakásba emberek, 99% észre sem veszi a szekrény tetején tárolt várat. Aki azonban mégis, arról azonban egyből tudom, hogy kicsit nyitottabb a világra. Elég furcsa ez nekem, mert például ha én látnék meg egy ilyet valahol, akkor azonnal odamennék és megnézném. Nekem az lenne az első.
| fotó: Unger András |
K: Amikor egy turnén neked prioritás volt, hogy még legót is kell venned, ahhoz mit szóltak a többiek? Tudták egyáltalán, hogy magadnak viszed?
SF: Abszolút tudták, de nem nagyon izgatta őket, az egy nyitott közeg volt.
K: Hogy takarítod a cuccot?
SF: Amint látod: sehogy! (Nevet.) Az a helyzet, ha agglegény lennék és azt csinálnék a lakásban-lakással, amit akarnék, akkor készíttetnék egy asztalt neki, és akkor sokkal inkább gondját viselném, mint most, de nem úgy, ahogy azt mindenki gondolja, hanem pont ellenkezőleg. Én bizony hagynám jól beporosodni, megfakulni, és akkor elmenne ez a rikító sárga színe, és sokkal jobban hasonlítana egy igazi várra. (Nagyon nevet.)
| fotó: Unger András |
K:A gyerekeid egyébként mennyire díjazták, hogy besöpörted előlük a játékukat? Nem volt nekik fura érzés, hogy annyi legójuk van otthon, mint senki másnak, aztán mégis csak a papa játszott velük?
SF: Van egy jó képem valahol beszkennelve, ahol a Mátyás-templomot építem épp, és a fiam körülöttem ólálkodik. Na, az konkrétan az pillanat volt, amikor azt kérdezte, hogy apa, mikor lehet már szétrombolni? Nem volt ez probléma soha, ők is annyit játszottak, amennyit akartak.
K: Ki volt a családban a legnagyobb legó-őrült? Te, vagy hatásodra valamelyik gyermeked?
SF: Ők is imádták a legót, ráadásul nem is volt nehéz összeegyeztetnünk a dolgainkat, mert leginkább nem épületekben, hanem űrhajókban gondolkodtak. A Csillagok háborúja volt a nagy élményük. Bázisokat, rakétákat, csillaghajókat építettek. Nagyon nehéz volt akkoriban űrhajós készleteket kapni, még nehezebb, mint azokat, amelyre nekem volt szükségem. Mondjuk űrhajós elemeket is építettem be a várba szép számmal, de ebből nem volt gond.
K. És amikor eljöttek a gyerekeid barátai?
SF: Hát azoknak nagyon tetszett, csodaszámba ment!
K: Ha kapnál végtelen számú modern váras elemet, szürkét, sötétszürkét, drappot, faszínt, mindent amire szükséged van, belefognál még egyszer?
SF: Persze! Játszani örökké!
K: Köszönjük az interjút!
| fotó: Unger András |
A beszélgetésünk igazából itt nem ért véget, Ferenc ezer képet mutatott még nekem korábbi legózásairól. Azok sem akármik, nekem elhihetitek. Remélem egyszer majd itt is sorra kerülnek.
A képeket Unger András készítette. Nagy-nagy köszi! Alant kattintva egészen nagy méretben is élvezheted a részleteket.
