Két dologról feltétlenül írni kell az alant látható csodakészülék okán. Az egyik ilyen általános, informatívnak látszó blabla, ami igazából csak egy nagy semmi, a másik meg ilyen saját élmény. Perszehogy az utóbbival kezdem, de csak a fotó után:

Amikor egészen kicsi voltam és még nem blogot írtam a legóról, hanem legóztam, és egyébként sem volt még internet, hát még számítógép, akkor kábé minden felesleges , ám rendkívüli vágyamat legóból építettem meg. Így készült otthon csodálatos lego-videomagnó kivehető kazettával, később hozzá videokamera (ezeket mind egy kis ovis társamnál, a Bruttyó Zoliénál láttam igaziból, mert ők gazadagok voltak, no meg a német rokonok), kamion legalább negyven lámpával az orrán (igen, soklámpás kamionos akartam lenni), lakókocsi emeletes ággyal, CB-rádió kivehető akksival (apa szolgálati Lada NIVA-jában láttam, pedig még csak nem is rendőr volt), no meg metró-műszerfal, amiről igazából fogalmam sem volt hogy néz ki, de metrózni imádtam mikor Pesten jártunk.

Szóval engem ez az 1983-as (!) és ténylegesen használható (tone/pulse, ilyenek),ma úgy mondanánk: kütyü ezekre a dolgaimra emlékeztet, nem is kicsit. Nyilván ezzel azt akarom érzékeltetni, zseniális építőművész voltam 7 évesen, de egyébként tényleg: ez a telefon egy játékszernek kinéző ám valódi használati tárgy, szemben azokkal a mai kütyükkel, melyek használati tárgynak látszanak, és használati tárgyak is, csak azzal adják el, őket hogy a legótól olyan játékosan néznek ki.

Ezzel el is értem a jó előre beharangozott blablabla részhez, amit az előző bekezdésre tekintettel rövidre foghatok: hát nem meglepő, hogy már a nyolcvanas években is rárepült a legóra a kütyü-ipar? (ennél több töltelék-tartalom most nem jut eszembe)

(via Gizmodo)