Az egyik kollegám szerint a gyerekkori játékok újrajátszása, a régi élmények boldogságszerző szintetizálása az elbutulás és a demencia egyik legbiztosabb jele. És tényleg: ott tartok, hogy körülbelül földöntúli élményt jelent egy-egy régi készletem megpillantása a brickseten, vagy ami mégjobb, olyanra lelni, ami akkor nekem nem volt meg, de mindig vágytam rá.

Ilyen például ez a klasszikus Jockey Ewing járgány. Fekete kabrió antennával, kovbojkalapos minifiggel:

Simán elképzelhetőenek tartom, hogy tényleg a filmsorozat inspirálta a tervezőket, hiszen a Dallast '78 óta sugározzák, a készlet meg 1980-as. Akinek ez a távoli feltételezésen alapuló összefüggés nem elég, az kattintás után szemrevételezze Jockey "J.R." Ewingot, minden idők egyik leggonoszabb emberét, ha nem éppen  a leggonoszabbat, aztán hasonlítsa össze a minifiggel.

A fekete csodajárgány egy kis ovistársamnak, a Vámosi Balázsnak volt meg, rohadtul irigyeltem is tőle. Megértem az akkori önnön magam, hiszen az autó egyrészt gyönyörű, másrészt pazar hangulatú ez a készlet úgy, ahogy van. Ráadásul - ha jól emlékszem - a Balázs erre a kocsira mindig rászerelt egy piros telefont is, amit én nem is annyira értettem akkor '83-ban, bár ő mondta, hogy az egy autótelefon. Nem tudom, hogy a telefon a készlet része volt-e vagy sem, mindenestre nekem az már akkora sci-fi volt, hogy. Azóta persze tudom, hogy Amerikában akkoriban tényleg voltak autótelefonok, méghozzá valamiféle URH-s rendszerrel és nemcsak holmi ovis fecsegésbe bocsátkoztunk.

Viszont ha a napokban úgyis esett már szó az evolúcióról, azért érdemes megnézni, meddig jutott a lego-telefon mára:

[Egyébként ez a kép rólam készült: kis kopasz szemüveges iPhone-t szorongatva alma-logó előtt, egy lego-lapon áll. Csodás.]