Nyíregyházi sorozatunk majdnem befejező részében Drigo kis kitérővel válaszol az előző beszámoló kommentjeire, majd beszámol nekünk róla, hogy pontosan mivel is foglalkozott gyakorlatának hat hetében.

Szurkoljatok neki, hogy az őszi szakdolgozat papírmunkája is gördülékenyen menjen, és folytatódhasson a megkezdett pályafutása.

Sziasztok!

Először szeretnék válaszolni az előző bejegyzés kommentjeire. Sajnálom, ha bárkinek is az jött le, hogy én azt gondolom, hogy attól lesz valaki ember, mert magas végzettsége van. Aki ismer, tudja, hogy nálam aztán nem elég a tisztelethez az, hogy valaki idős, millió papírja van, vagy bármi egyéb. Kicsit talán félreérthető voltam, de inkább én írtam rosszul a dolgokat. Aki idióta az idióta, nem lehet mit tenni, nálam ez annyival súlyosabb, hogy én ezt meg is mondom a szemébe, nem jó pofizok, hogy aztán a háta mögött meg „jól megmondjam”. Ezért is tűnhetett erősnek a „vad kelet”.
Az emberek többsége ugyan így gondolja, csak nem mondja ki, mint ahogy Barátok Köztöt, meg pornót sem néz senki, hát hogyne... Viszont, ahogy a többséggel ellentétben én ki is mondom, amit gondolok, úgy azt is belátom, ha tévedek. Én így látom ezt az egészet, szerintem tévedni emberi dolog, de – a saját értékrendem szerint – legalábbis nem olyan undorító, mint az a képmutatás, ami mindenhol megy. Persze mindenki úgy gondolkodik, ahogy akar, szerencsére nem vagyunk egyformák.
Erről ennyit szerettem volna szólni, nem mentegetőzésként, csak a tisztán látás végett. Amikor például az „itthoniaknak” meséltem erről a hat hétről, nem kellett ilyen magyarázó bekezdéseket beiktatni, mert ők ismernek és tudják, hogy mit miért. Náluk a leggyakoribb kérdés az volt, hogy „És mit csináltál ott, egész nap Legoztál?”... Mert nyílván, aki étteremben dolgozik, egész nap csak eszik.

Nem tudom, kinek tűnt fel, hogy múlt időben írtam a hat hetet. Ez ezért van, mert bizony letelt a gyakorlat és ezeket a sorokat már itthonról írom. Úgy érzem elég sok mindent bemutattam már, egyedül talán a saját munkakörömet nem, így a továbbiakban ezen hiányosságomat pótolom.
Az első héten a – valahol el kell kezdeni alapon – géptakarítás volt a feladat. Ez annyit tesz, hogy szín- vagy szerszámcsere után/közben letörölgettük a gépeket, összesöpörtünk (az előző színű termékből nem maradhatott a gép közelében). Illetve a délutáni műszakban esedékes napi „sima” géptakarításban vettünk részt. Kezdésnek abszolút megfelelő volt, az ember jól körbejárhatta a gépeket, megnézhette, hogy az, amit eddig leginkább csak képeken látott, hogyan is néz ki a valóságban. Ha a takarító, aki mellé beosztottak, értett is volna a gépekhez, akkor csináltam volna hat hétig is akár. Így azonban a kérdéseket meg kellett tartani magunkban, és várni a pillanatot, amikor egy olyan emberre zúdíthatjuk, aki munkaköréből fakadóan tud válaszolni nekünk.
Persze az első nap még a kötelező körbevezetés, munkaruha felvétel, mindenféle balesetvédelmi oktatás, és hasonló dolgok töltötték ki a délelőttöt. Aztán meglepő módon, szerdán már új munkakörben találtuk magunkat. Előzetesen még arról volt szó, hogy csak a második héttől leszünk a gépbeállítókkal, de valamiért így alakult. Így aztán szabadjára engedhettük a kérdéseinket, még többet tanulhattunk. Mondanom sem kell az első napokban azt sem tudtam, ki van kivel, de figyeltem mindenre, és próbáltam minél több dolgot megjegyezni. Aztán szépen sorban egyre több dolgot megtanultam, egyre inkább átláttam, hogy mit, mivel és hogyan kell állítani. Ráadásul a gépbeállító, akivel voltam is úgy állt hozzá, hogy megmutatott egy dolgot 1-2x, aztán utána már én csináltam.
Persze ezek apróságok voltak, így utólag visszagondolva, de akkor úgy gondoltam, hogy enyém a világ. Aztán még többet tanultam, még többet tudtam, még több szabadságom lett, még több dolgot csinálhattam egyedül. Ezek persze még mindig nem voltak nagy dolgok, meg azért az egyedül is legtöbbször még úgy volt, hogy ott volt a gépbeállító is, aztán ha valamiben nem voltam biztos előtte megkérdeztem őt, de éreztem, hogy napról napra többet tudok.
Ezt csináltuk a harmadik hét végéig. Ekkor ugyanis ismét új munkakörbe kerültünk. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy megmaradt az addigi feladatkörünk, csak mellé kaptunk egy újat. A szín- és szerszámcserék után kellett ellenőriznünk, hogy a gépbeállítók mindent jól csináltak-e. Eredetileg csak ez utóbbit kellett volna már csinálnunk, de a napi 25-30 átállást hamar végig lehetett ellenőrizni, így igyekeztünk ugyan úgy sokat lenni a gépbeállítókkal és még többet tanulni. Ráadásul pont kapóra jöttünk, mivel nyár lévén sokan mentek szabadságra, így kértek is, hogy ahol tudunk, segítsünk az átállásoknál. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy a délelőttösöknek (mivel erre a műszakra voltak ütemezve az átállások) mindig besegítettünk, délután pedig megcsináltuk az ellenőrzéseket.
Ez egyébként abból állt, hogy megnéztük, hogy a szükséges paraméterek megfelelően vannak-e beállítva, nem felejtette-e el valamit az adott gépbeállító. Általában nem sok hibát találtunk, meg mindig szóltunk, hogy javítsák az apróságokat, felírni csak a komolyabb dolgokat írtuk fel, meg ha valaki többször hibázta el ugyan azt. Ekkor ugyanis gyaníthatóan nem csak elfelejtette, hanem valamiért nem jól csinálta azt, amit. Az ellenőrzések legviccesebb része egyébként az volt, amikor délelőtt megcsináltunk önállóan egy színcserét, délután pedig mentünk leellenőrizni. Mondanom sem kell minden tökéletes volt. Persze, mert délelőtt kétszer is ellenőriztünk mindent, nehogy valamit elrontsunk.
A hat hét végére tehát eljutottunk oda, hogy ha épp nem volt elég ember, akkor kaptunk egy kártyát megcsináltuk a színcserét egyedül (ha volt, akkor is mindig megkértük, hogy csinálhassuk mi). Valamint egyre otthonosabban mozogtunk a gépek között is, mire végeztünk, már tudtuk, hogy a legtöbb hibánál mit kell csinálni, vagy éppen kinek kell szólni, ha az már nem a mi hatáskörünk. Nem csak mi éreztük azonban úgy, hogy jól teljesítettünk, de a visszajelzésekből is ezt szűrhettük le. Az például nagyon jól esett, hogy a végéhez közeledve többen is mondták, hogy inkább maradnánk mi itt néhány gépbeállító helyett, mert mi legalább értjük is, amit csinálunk. Mindezek ellenére nem állítanám, hogy mindent tudok – butaság is lenne – de az elméleti mellé már van egy stabil gyakorlati tudásom is.

Összességében rengeteget tanultam Nyíregyházán, egy nagyon szép városban lehettem, és nagyon sok jó fej és segítőkész emberrel ismerkedtem meg, na meg néhány kevésbé szimpatikussal is. Éppen ezért is próbálok megtenni mindent, hogy ősszel folytatódhasson a pályafutásom a Legonál. Na jó, ezt a nem túl hosszú gyakorlatot hívjuk inkább csak pályasétálásnak.
Igazából a téma megvan, a tanszéken már rábólintottak, a Lego részéről is pozitív visszajelzést kaptam. Gyakorlatilag már csak hivatalos formába kéne önteni az egészet. Mindezek ellenére most mégis úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni. A gyakorlat intézésénél szerzett tapasztalataim mondatják velem, hogy ez a 2,5-3 hét aminek bőven elégnek kéne lennie, kevés lesz. Persze én örülnék a legjobban, ha nem lenne igazam, és rajtam nem is fog múlni. Aki esetleg a munkaidejében olvassa ezt, szólhatna egy-két jó szót az érdekemben, ha már úgy sincs semmi/jobb dolga. Több frontról talán eredményesebb lehetek.

Úgy gondolom leírtam mindent, amit szerettem volna, elméletileg már csak a „baki-parádé” van hátra, meg maximum egy, „ami még kimaradt” bejegyzés.
Egyébként megérkezett a Collector’s Guide második kiadása, pontosabban ez már korábban, de én még csak most tudtam kézbe venni. Elég jól néz ki, egyedül az exkluzív kulcstartó nem nagy szám szerintem.

Nyíregyházi tudósítónk jelenti - 1. rész
Nyíregyházi tudósítónk jelenti - 2. rész
Nyíregyházi tudósítónk jelenti - 3. rész
Nyíregyházi tudósítónk jelenti - 4. rész