Az biztos, hogy az év legkétéségbeejtőbb időszaka tévézős szempontból a karácsonyi: 3 napon át kizárólag elveszett kisgyerekek hullanak az égből, majd a betörők reszketnek, hogy a napot egy olyan szerelmes történet zárja, amiben vannak kölyökkutyák, de legalábbis kisállatok egész biztosan. (Egy kivétel persze van: a Love Actually/Igazából szerelem minden szabályt felülír, bármikor megnézném, imádom, ráadásul halálosan szerelmes vagyok Keira Knightleyba. Katt!)

Nem akarok kilógni a romantikus és könnyes karácsonyi sorból én sem, két habkönnyű, ám valahol végtelenül szomorú történetet teszek ma a monitorotokra az ünnep első napjára, ráadásul a saját életemből. 

1. Rendezvény Mohácson

1984 decemberében Bólyban voltam általános iskolás, másodikos. Akkoriban Bóly egy nagy baranyai falu volt, és a helyieknek Mohács jelentette a várost. Manapság Bóly egy kis baranyai város és van egy olyan érzésem, hogy Pécs már jóval fontosabb a helyieknek, mint Mohács, tekintve, hogy ha térben nem is, de időben jóval közelebb került a nagyváros.

Egy decemberi iskolai napon kiderült, hogy az osztályunkból ketten mehetünk a járási karácsonyfa-ünnepségre, a kettőből az egyik én vagyok. Eléggé meglepődtem, mert bár kábé a legjobb tanuló voltam a 2/b-ben, Joli néni, a korlátolt, irigy, gonosz tanítónőm kifejezetten utált, és ennek számtalan jelét is adta (igen vannak ilyen tanítónők is: nálam jobban csak az anyukámat gyűlölte), így hát szinte sokkolt, hogy én mehetek.

Igazából nem voltam a hírtől túlságosan feldobva, mert utáltam az eseményeket, utáltam a szépruhát és a helyzeteket, amit még nem éltem meg, ahol nem tudtam mit kell csinálni.

A komoly feszengéssel töltött rövid buszozás után nehezen is indult a parti, de egyhamar gyökeres fordulatot állt be az eseményekben, akkora, hogy az ócska és kicsit sem hangulatos ünnepi műsorra nem is tudtam figyelni később: kiderült, hogy minden kis vendég kap egy tombolát, melyet a végén sorsolnak majd, a főnyeremény pedig egy legó. Onnantól fogva már nem is érdekelt semmi, csak azért szorítottam, hogy én nyerjem meg a fődíjat. Mivel már 8 évesen is meggyőződéses ateista voltam (tényleg!), Istenhez nemigen tudtam fohászkodni, így maradt a görcsös akarat, még az édességekből sem ettem, csak koncentráltam.

Nagyon lassan jött el végkifejlet. Szerencsére nem húztak ki valami béna egyéb ajándékra, így ökölbe szorult kézzel és gyomorral vártam a végét, mikor behozták a főnyereményt. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik készlet volt az, de valamelyik nagy piros-kék alapkészlet, szóval igazi szuperség.

Természetesen nem engem húztak ki. Valami nálam idősebb szőke, rövidhajú lányka nyert, aki biztos boldogan játszott vele még két évig, aztán mikor tizenhat és fél éves lett, kidobták a padláson porosodó haszontalan szettet.

Nagyon szomorú voltam, és borzalmas igazságtalan dolognak tartottam az élettől, hogy én, a legnagyobb legóépítő Bólyból nem nyerhettem meg az áhított dobozt.

Szenteste volt aztán egy kis kárpótlás a 6384-es rendőrség képében, de a történteket nem felejtem el soha.

Élet, ezért még számolunk!

2. A felkutatott lépegető

1986. Már Keszthelyen élünk újra. Közeleg a karácsony, 10 éves vagyok. Ez már az a kor, amikor a jobb arcok nemhogy nem hisznek jézuskában, de már röhögnek is azokon, akik igen. Persze mai fejjel simán azt mondom, ezek a jobb arcok igazából a szarabb arcok, de 10 évesen minden másként van, ráadásul csak nem szidom magam a saját blogomban magam.

10 éves koromra ráadásul már annyira materialista voltam, hogy nem tudtam másként december 24-re gondolni, mint a napra, amikor végre kapok egy legót. (Sajnos nem volt gyakori alkalom ez gyerekkoromban. Sem az anyagi helyzetünk, sem a szocializmus nem adott erre lehetőséget.) December elejétől valami egész elképesztő őrületben vártam, hogy legyen 24-e végre. Gyakorlatilag kivetkőztem magamból. Sem előtte, sem utána nem fordult elő velem ilyen.

Egyik nap aztán, úgy 2 héttel az esemény előtt, talán tudatosan, talán nem, de mégis inkább igen, a vasalandó ruhák alatt megláttam egy nagyobbacska, sötét dobozt. Tudtam, hogy nem szabadna beljebb merészkednem a gyűrött lepedők közé, de mint mondtam már, meg voltam őrülve.

Ő bújkált ott, a 6940 Alien Moon Stalker:

Persze nem mondtam el mamiéknak, hogy mi történt, de onnantól fogva nem volt nyugtom. Mikor végre eljött december 24., szerencsétlen szüleim nem tudtak mit csinálni a hiperizgatott önmagammal, már koradélután megejtettük az ajándékozást, ahol annak ellenére, hogy tudtam mi következik, elképesztő módon örültem, késő éjjelig játszottam.

Nagyon érdekes, hogy közben folyamatosan éreztem, hogy nem frankó amit csinálok, és tudtam azt is, hiba volt kierőszakolni, hogy már délután kettőkor megjöjjön a jézuska a szokásos sötétedés utáni időpont helyett. 

Többet nem is fordult elő ilyen, se nem keresgéltem ajándékok után, se nem hisztiztem az eseményeket felgyorsítandó. Erre a szentestére viszont ma is kicsit szégyenkezve gondolok vissza. Az emlékezetembe égett a hülye viselkedésem, de olyan szinten, hogy még arra is emlékszem, milyen ruhát viseltem aznap. Persze van mentségem, gyerek voltam, imádtam legózni.

Van ez így.

Ha van hasonló történetetek, bátran toljátok kommentben, lesz aki elolvassa, hiszen tegyük a szívünkre a kezünk, nem a világ legizgalmasabb és mozgalmasabb napjai ezek. Persze jól van ez így, naná.

| A képekért köszönet Brickset! | A 675-ös versenyműveddel hogy állsz? |